Savran Sungur
This is the Hungarian translation of Sungur Savran’s article “Turkey: A War of Two Coups”, posted on our web site on 20 July 2016 and later reproduced by the American journal Monthly Review (http://mrzine.monthlyreview.org/2016/savran200716.html). The Hungarian version was first published at the Hungarian-language web site of Transform ( http://transform.hu/index.php/elemzesek/43-elemzesek-kulfold/1054-torokorszag-ket-puccs-haboruja ) The translation into Hungarian was done by Ferenc Kleinheincz.
A július 15-ről 16-ra virradó éjszakán megdöbbentő felfordulás tanúja lehetett az egész világ: a török hadsereg egy jelentős része megkísérelte megragadni Recep Tayyip Erdoğan és az AKP kormány hatalmát, céljukat majdnem valóra váltották, de a végén leverték őket. Az imperialista országok hivatalos nyilatkozatai a demokrácia győzelmét ünnepelték. De semmi sem lehet messzebb az igazságnál! Számos hírmagyarázó viszont leragadt az AKPikormány hivatalos magyarázatánál, s a puccs mögötti tettesként Fethullah Gülen, az immár csaknem két évtizede az USA-ban élő befolyásos imám követőire mutogatnak. Ezt a ködösítést az AKP többféle célból kelti, legfőként azért, hogy a gülenistákat elszigeteljék, és ezzel elfedjék, hogy a hadsereg sokkal szélesebb rétegei nyúltak a fegyverekhez. A bal- és a szélsőbaloldalon sokakat lelkesedéssel tölt el a civilek látványa, akik felmásztak a tankokra, hogy puszta kézzel szálljanak szembe az állig felfegyverezett puccsista erőkkel. Ez is igen torz képet ad a valós helyzetről.
A puccsot nem lehet a diktatúra és a demokrácia közötti harcként leírni, amelyben a győzött a demokrácia. Két önkényuralmi erő szállt szembe egymással és a fokozatosabb győzött. Aki arról beszél, hogy Törökországban a demokrácia győzött, hazudik és a világot csapja be. Ez az epizód azon két oldal között zajló, hosszan tartó polgárháborúnak az újabb eseménye, amit mi, a Forradalmi Munkáspárt (DIP) részéről a burzsoázia (vértelen) polgárháborújának tartunk. Most ez véressé vált és a 24 órás polgárháború megrázta az egész országot. A burzsoázia polgárháborúja a 14. évébe lépett és – ahogyan az várható volt – néhány főszereplő átállt a másik oldalra. Ez tovább bonyolítja a képet. De a bonyodalmaktól lecsupaszítva, a puccs halálos küzdelem volt egyrészt a török uralkodó osztályok azon erői részéről, akik Törökországot stratégailag az imperialisták oldalán akarják lehorgonyozni, szemben a török burzsoázia egyre növekvő azon részével, akik Törökország jövőjét a szunnita iszlám világ feletti uralmában látják. Ezt a harcot – hasonlóan a korábbiakhoz – Erdoğan és követői nyerték meg. Ez azt jelenti, hogy megnyílt az út egy új, még inkább elnyomó rezsim bevezetésére, ami megerősíti Erdoğant, elképzelhetetlen mértékű önkényuralmat hoz létre, ami mellett Putyin Oroszországa vagy Orbán Magyarországa a demokrácia ragyogó példaképeivé válnak. Ezért nem az önkényuralmat legyőző demokrácia volt július 15-e eredménye, hanem a fokozatosabb zsarnokság győzött az összes demokratikus erőt még inkább elnyomók ellenében.
A puccs azonnal leszámolt volna mindennel, ami valamilyen módon a demokráciára emlékeztet, ezzel szemben Erdoğan régóta követett stratégiája, hogy a formálisnak tűnő demokratikus struktúrákba oltsa be a szélsőségesen antidemokratikus lényeget. Legalábbis eddig ez volt. Most viszont nagyon valószínű, hogy hasonlóan Hitler esetéhez a Reichstag felgyújtásával, Erdoğan és az AKP valószínűleg felhagy majd minden demokratikus formalitással. Már bele is kezdtek ebbe, amikor három nap alatt legalább 50 ezer közalkalmazottat váltottak le mindenféle jogalap nélkül. Ez mindazokat megszégyenítette, akik a sikertelen puccsot a demokrácia győzelmének tekintették.
A következőkben három kérdésre kísérelünk meg választ találni. Először is arra, hogy milyen erők álltak szemben a puccs során, azaz miként nyilvánult meg a burzsoázia pogárháborúja ebben az epizódban? Másodszor, milyen befolyással volt ez a polgárháború a török haderőn belüli áramlatokra, és mit jelentett ez az USÁ-nak a puccsal kapcsolatos nézeteire? Harmadszor, mi volt a tömeg valós szerepe a puccs leverésében? Ha csupán ezekre a kérdésekre korlátozzuk magunkat és csupán közel sematikus válaszokat adunk, ennek oka az, hogy a török társadalom rendkívül bonyolult természetű dinamikája lehetetlenné teszi, hogy a puccsal kapcsolatos valamennyi kérdést megválaszoljunk. Nem fogunk tehát foglalkozni azzal, milyen a viszonya a puccsnak a közel-keleti térséghez és különösen nem foglalkozunk azzal, amit korábban Törökország "szíriaizálásaként" jellemeztünk, s nem foglalkozunk a kurd mozgalom helyzetével a puccsal szemben, és sok más mellett nem foglalkozunk ebben az élet-halál harcban a burzsoázia több vezető személyiségének köntörfalazásával.
Két jövőkép háborúja
Történelmileg a török burzsoázia szilárdan elkötelezettje a nyugati szövetségi rendszernek. A 2. világháború után az ország egyetlen muzulmán többségű országként foglalta el a helyét az olyan nemzetközi szervezetekben, mint az Európa Tanács, az OECD és a NATO, és már fél évszázada veszettül igyekszik, hogy az Európai Unió tagja legyen. Ez a törekvés összhangban volt az 1923-ban megalakított kemalista irányvonallal, ami erőszakosan elszakította a török társadalmat az iszlám vagy keleti erkölcsöktől, szokásoktól és kultúrától és megkísérelte, hogy beilleszkedjen a "jelenkori civilizációba", ahogyan a kemalizmus erős embere, Mustafa Kemal Atatürk mondta, azaz a nyugati világba. Az iszlamista mozgalom megállíthatatlan növekedése a 1970-es évektől szorosan kapcsolódott a dolgozó osztályoknak és az ország szegényeinek erre az erőszakos elmozdulásra adott válaszához, mélyen ható válasz volt ez arra a nemcsak társadalmi-gazdasági, hanem kulturális szakadékra, amely a burzsoá életmód és a többség élete között alakult ki. Amikor az iszlamista mozgalom történelmi vezetőjétől Erbakantól a 2000-es évek elején Erdoğan – a szerény családi gyökerekkel bíró kapitalista kereskedő – átvette a hatalmat, a tömegek felismerték benne a "saját emberüket". Ténylegesen ez magyarázza különös karizmatikus népszerűségét a választók mintegy a felénél.
Ez azonban csak a történet egyik fele. A másik fele a vidéki burzsoázia megjelenése, akik olyan gazdagok és hatalmasok kívántak lenni, mint a korábbi uralkodó, nyugativá vált osztályrészeseik. De a hátrányos helyzetüket érezve létrehoztak egy másfajta politikai mozgalmat, az iszlám egység alternatív programját, ami nemcsak politikai, hanem gazdasági alternatívát is jelentett. Ez a szárny a burzsoázia provinciális szárnyán túl finánctőkévé növekedett a 90-es évekre, és a hatalomra tört. Az AKP ennek az osztályfrakciónak a kifejeződése. Azonban mivel Erdoğan különösen erős személyiség és nagyon sikeres lett a választásokon, a korábbi nyugatosodott szárnyból számosan csatlakoztak hozzá. Ennek eredményeként Erdoğan megszállottsága, hogy ő legyen a Közel-Kelet iszlám országainak és azon is túl a "főnöke" (rais), nem szűnt meg, hanem új magaslatokra tört.
Így az AKP tagadhatatlanul a török burzsoázia újonnan felnövekvő frakciójának pártja, és erejét az adja, hogy a burzsoázia elnyugatosodott szárnyától régen elidegenedett szegény tömegek is támogatják. Hozzá kell tegyük, hogy az AKP rendkívül ellenséges a szervezett munkásosztállyal szemben, és a török burzsoázia egészének érdekében intézett osztály-támadást a dolgozó osztályok ellen. Természetesen politikai gyakorlatának nem ezzel az oldalával elégedetlen az elnyugatosodott szárny. Erdoğan eltökélt törekvése az ország iszlamizálására, aminek következtében végső soron Törökország eltávolodott a nyugati szövetségi rendszertől, na ez hűti le az elnyugatosodott szárnyat. Ez a "burzsoázia polgárháborúja" mögötti logika, ami jó néhány kirívó feszültség ellenére július 15-ig vértelen maradt.
2013-ban tovább bonyolódott a kép, amikor is az addig gyakorlatilag (bár nem jogilag) koalíciós partnerek, Erdoğan és Gülen egymás torkának estek. Ez "polgárháború volt a polgárháborúban". Az USA irányításával Gülen fokozatosan szövetségre lépett az Erdoğannal és az ő egyedüli irányítása alatt lévő AKP-val szemben álló más burzsoá erőkkel. Ezek között az erők között van a CHP (Republikánus Néppárt, amit szociáldemokratának tekintenek) és az MHP (Nemzeti Akciópárt, ami Törökország fél évszázados múltra visszatekintő fasiszta pártja), de a korábbi AKP-vezetők egyre növekvő szárnya, jelesül Abdullah Gül, aki Erdoğan 2014. augusztusi hivatalba lépése előtt köztársasági elnök volt.
A burzsoázia nyugatosodott szárnya az AKP-kormánnyal és Erdoğannal folytatott napi ügyleteiben alázatosan és tisztelettudóan behódolt. De hosszú távú érdekeinek megnyilvánulásai egybeesnek a fent említett erők koalíciójával. Mi, a Forradalmi Munkáspártnál ezt a koalíciós projektet – bár semmiféle konkrét szervezeti formája sincs ennek a koalíciónak – az "amerikai ellenzéknek" nevezzük. Ennek legalább két oka van. Egyrészt az egész ötletet a 2013-ban Törökországba akkreditált USA-követ súgta közvetlenül a szereplők fülébe. Másodszor pedig ezen erők közül kettő elvhű híve az USA-val és a NATO-val kötött török szövetségnek, míg Erdoğan taktikázik egyrészt a NATO és az USA védelme, másrészt az USA-val való nyílt szakítás között, annak érdekében, hogy világossá tegye vezető szerepét a muszlim világban.
Ez volt tehát az a két tábor, akik a július 15-ről 16-ra virradó éjszaka véres összetűzésbe kerültek. A harcot Erdoğan tábora politikailag és katonailag megnyerte, azonban már más lapra tartozik, hogy ez az utolsó összecsapásnak tekinthető-e.
Amerika-barát, de (valószínűleg) nem USA-gyártmányú puccs
Az AKP-kormány hányingert keltően ismételgeti, hogy a puccs a hadseregben lévő gülenisták műve. Azonban még a tények felületes ilyen korai megítélése is cáfolja ezt a dogmatikusan harsogott "igazságot". Elképesztő módon 102 tábornokot és tengernagyot vettek őrizetbe. Ez pont az egy harmada a török hadsereg bevethető teljes tábornoki karának. A puccsista műveletek – amelyeket pszichológiai hadviselési okokból a fővárosra, Ankarára és Isztambulra korlátozottnak mutattak be a puccs éjszakáján – valójában az egész országra kiterjedtek, gyakran a legkisebb városokig és falvakig, és ami még meglepőbb, kiterjedt a török Kurdisztánra is, ahol pedig azt feltételezte volna az ember, hogy a biztonsági szempontok felülírják az Erdoğan elleni küzdelmet. A légierő – akiknek korábbi vezetője, egy négycsillagos tábornok tekinthető a fő tervezőnek – vezette puccsot mind a négy haderőnem támogatta, szorosan támogatta a csendőrség is. Részt vett benne a tengerészet és a szárazföldi haderő négy parancsnoka, egy négy-csillagos tábornokkal a soraikban. Röviden: nem a szolgálati útvonalon lett megszervezve, és a legfelsőbb vezetés kimaradt, de a létrejött junta rendkívül erősnek mutatkozott.
Azonban, ha a hadseregen belül a gülenisták olyan erősek lettek volna, akkor ma már Tayyip Erdoğan nem volna ott, ahol ma van. Ugyanis már korábban leváltották volna. Másrészt a hadsereg maga is sokkal korábban megszabadult volna ezektől a gülenista tisztektől. Minden valószínűség szerint a puccs támogatói között a gülenisták csak csekély kisebbséget képviseltek. Mi az oka akkor, hogy Erdoğan és az AKP-kormány ragaszkodik ahhoz, hogy a gülenistákat nevezze meg a puccs okozóinak. Ennek oka az, hogy Erdoğan jóakaratú tekintete mellett a gülenisták beépítették az embereiket a hatalmi pozíciókba, a bíróságokba, a rendőrséghez, az oktatási intézményekbe, és – kisebb mértékben – a hadseregbe. Jól ismerték a teljes kormány ügyleteit és korrupciós praktikáit. Ők leplezték le Erdoğant, minisztereit és fiát 2013 decemberében, amikor majdnem megingott a hatalma. Kezükben van bűnössége minden bizonyítéka. Most hát szét kell zúzni őket. Másodlagos okként mind a hadseregben, mind a társadalom egészében provokálni Erdoğant akarja a világi erőket is. Másként miért is támogatták a szekuláris erők a vallási közösség politikai-katonai puccsát, még akkor is, ha ádázul harcolnak azzal a kormánnyal, amelyik folyamatosan újabb húzásokkal lép fel a szekularizmus ellen? Így hát a hadseregen belül a junta a pusztán gülenistáknál sokkal szélesebb erőkre terjedt ki.
Az AKP valószínűleg csak a fegyveres erők legfelső köreiben népszerű. A török hadsereg már hat évtizede NATO-tag, s ez minden más muszlim országtól megkülönbözteti, azt az éretlen gondolatot felébresztve, hogy Törökország rendkívül bizonytalan módon esett át egy Pakisztánihoz hasonló folyamaton. (Hogy ez a jövőben így lesz-e, nagyon fontos kérdés.) A hadseregen belül van egy Erdoğannal igen szoros szövetségben lévő áramlat. De rögtön hozzátehetjük, hogy ezek különös "hálótársak", mivel ezt az áramlatot, amit Ergenekonii-nak lehet nevezni, ugyanazok az emberek alkotják, akiket az Erdoğan-Gülen koalíció csúcspontján üldöztek, megvádoltak és ítélet nélkül bebörtönöztek. Most viszont fordulatot hajtottak végre és támogatására siettek hajdani ítéletvégrehajtójuknak, mert vissza akarják nyerni régi pozíciójukat, amit a gülenisták miatt elvesztettek. Logikus, hogy ezek a puccs ellen léptek fel. A felső vezetéstől, az eredeti erdoganistáktól és az ergenokonistáktól eltekintve a fegyveres erőkben széles skálában vannak jelen azok, akiket NATO-, vagy USA-barátoknak lehet nevezni, mivel ez a közös nevező hozza őket össze. Ezeket a tiszteket a NATO hadsereg úgy nevelte, hogy meg legyenek győződve róla, hogy Törökország csak az USA védelme és a NATO ernyője alatt lehet biztonságban. Végső soron minden valószínűség szerint ez a tisztikar volt a meghatározó a puccsisták között. Így érdekes módon egy olyan országban, ahol másfél évtizede kettészakadt az ország az iszlám és a világiasság között, a puccshoz az USA védelme alatt az USA-barátok és a vallási testvériség közötti szövetség vezetett. Nyilvánvaló, hogy a puccs elbukása részben ezen természetellenes szövetségben meglévő ellentétek miatt következett be.
Mélyebb politikai szinten a vereség a fent "amerikai ellenzéknek" nevezetteken belüli ellentétek eredményének tűnik. A két meghatározó erejű szárny közül a CHP (vagyis az ún. szociáldemokraták) üdvözték a puccsot az első órákban egy rendkívül homályos állásfoglalással, amit később akár a puccs mellett vagy ellene szólónak is lehet tekinteni. Másrészt Abdullah Gül, az AKP-n belüli ellenzék vezetője, és korábban Gülen szimpatizánsa, addig hallgatott, amíg az erőviszonyok a puccs ellen fordultak, s ekkor egyértelműen a kormány oldalán állt ki. Gül megkésett megnyilvánulásával párhuzamosan a világias tábor vezető tévécsatornája, a CNN Turk, középutas pozíciójából elmozdulva nyíltan támogatta a kormányt. Így a tanulságok alapján bizonyos ponton óriási változás figyelhető meg az "amerikai ellenzék" soraiban, ami többé-kevésbé megfelel a két fél harci szerencséjében bekövetkezett változásnak. Nehéz biztonsággal arra következtetni, hogy a puccsisták azért vesztettek, mert elpártolt tőlük az "amerikai ellenzék" egy vagy több szárnya, de az események korrelációja feltűnő, ez nem csak a véletlen műve.
Az USA viszonya a puccshoz nyilvánvalóan rendkívül fontos kérdés. Az USA imperializmusa teljes szívvel támogatta a török tábornokok legutolsó nagy sikeres puccsát 1980-ban. Anélkül, hogy messzemenő összeesküvés-elméletekbe folynánk, van alap annak feltételezésére, hogy a mostani puccsot legalábbis a hosszú távú szövetséges tudtával tervezték és szervezeték, ha nem is segédletével. Most még talán túl korai lenne, hogy bizonyítékot találjunk az USA cinkosságára vagy akár felbujtó szerepére. Találgatások vannak John Kerry különös viselkedésére, aki éppen a Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel folytatott megbeszélést szakította meg mihelyt a törökországi hírekről értesítették. De ez könnyen magyarázható, ugyanis épp akkor volt ez, amikor a török hírszerzés (MIT) szagot kapott és figyelmeztette a hadsereget. Senki nem gondolhatja, hogy az ilyen hírszerzési információk nem jutnak el az amerikai fülekhez is. Mivel Törökország kiemelkedően fontos szövetséges a Közel-Keleten, így természetes, hogy John Kerryt informálják, s így megszakítja az éppen folyó megbeszélést.
Általánosabban fogalmazva: Törökország és Erdoğan az USA politikusai számára nehéz eset. Egyrészt az Amerikai Egyesült Államoknak vannak problémái Erdoğannal, másrészt örülnének ugyan, ha eltűnne, azonban tudják, hogy nagyon erős és – szavaik szerint – "dolgozniuk kell vele". Továbbá az elmúlt esztendőkben jelentősen erodálódott az USA hatalma, különösen a közel-keleti ügyekben. Így tehát ésszerű gyanítani, hogy az USA várakozó álláspontot foglalt el addig, amíg nem látta, ki fog nyerni. Azonban a puccs maga teljes egészében NATO- és USA-barát volt, és az elfoglalt állami tévében felolvasott nyilatkozatból – ekkor értek a puccsisták a hatalmuk csúcsára – ez egyértelműen kitűnt.
Azonban mi nem hagyhatjuk említés nélkül az AKP-kormány képmutatását az USA-val való kapcsolat kérdésében. A kormány egyik tagja az AKP szócsöveinek egyikében megjelentetett egy cikket, amiben nyíltan az Egyesült Államokat vádolja a puccsal. A tények arra is rámutatnak, hogy a Közel-Keletre induló műveletek kiindulópontjául szolgáló Incirlik bázison levő török tisztek aktívan részt vettek a puccsban. A leglogikusabb az lenne most a kormány részéről, ha azonnal bezárnák az Incirlik bázist, de erről egyáltalán nincsen szó. Amit el akarnak most érni, hogy megszilárdítsák a nép részéről megnyilvánult támogatást, ehhez rájátszanak az Amerika-ellenességre és ezzel egyben nyomást gyakorolnak az USA-ra Fethullah Gülen kiadatása érdekében. Erdoğan és az AKP szintén Amerika-barát, legalábbis egyelőre.
A reakciós katonaság a néppel szemben
A harmadik kérdés, amivel foglalkozni kívánunk, az a lelkesedés, amit a tankokat ellepő emberek látványa ébresztett, ami a török politikában járatlan szemekben a nép hatalmas demokratikus reakciójának látszik. Azonban ezek nem "a nép" megnyilvánulásai voltak. Ezek az emberek az AKP támogatói voltak, akiket nagyrészt az MHP fasiszta párt támogatói. Más irányultságú emberek, legyenek azok a szociáldemokraták vagy a kurdok, vagy az alaviták (azaz a szunniták által elnyomott kisebbségi vallási irányzat) vagy a szocialista párt aktivistái, szimpatizánsai, mindezek nem voltak jelen. Ez nem azt jelenti, hogy ez utóbbiak kevésbé lennének fogékonyak a demokrácia és a szabadság kérdéseire, mint az AKP és az MHP. Éppen ellenkezőleg. Ők (még néhány szociáldemokrata is) a múltban mindenféle jogok mellett kiálltak a legnehezebb körülmények között is. A kurdokat és a baloldalt leginkább az 1980-as puccs idején üldözték. Ha most nem léptek fel a puccs ellen az utcán, ez részben azon aggodalmukat tükrözi, hogy nincs helyük az AKP és az MHP militáns erői között, akik erőszakkal ellenük fordulhatnak, jóllehet tiltakoztak a puccs ellen. Ez az egyik magyarázat. A valós ok az, hogy Erdoğan és követői nem a demokratikus jogokért harcoltak, hanem a jövőbeli egyeduralomért, amiről Erdoğan és követői álmodoznak. Még világosabban megfogalmazva: a puccsisták és az AKP követői közötti utcai harc nem a demokrácia és a diktatúra erői közötti harc volt, hanem a katonai önkény és a fundamentalista, iszlamista-szektáriánus önkény között. A szociáldemokratáknak, a kurdoknak, a szocialistáknak, az alavitáknak, akiket ez a szektáriánus önkény közvetlenül megcéloz, semmi keresnivalójuk nincs ezekben a tömegekben. Nem mindenki demokrata, aki egy tankra felmászik. Emlékezzünk csak pl. Borisz Jelcinre, aki egymaga szállt szembe egy katonai puccsal, de az Oroszországi Föderáció elnökeként bebizonyította, hogy egyáltalán nem demokrata.
Az AKP-tömeg összetételét pontosabban meg kell vizsgálnunk. Ezeknek az embereknek egy jelentős kisebbsége fel volt fegyverezve. Saját szavaik szerint mindenki a "rendőrség segítségére" jött. Több, a puccsisták által korábban elfoglalt épületben a puccsisták kizavarásáért a rendőrség és ezen polgári személyek együttesen harcoltak. Tevékenységük hasonló azoknak a politikai pártok paramilitáris egységeinek tevékenységéhez, mint amilyen Mussolini vagy Hitler fegyveres milíciája volt. Ezt Erdoğan részéről megnyilvánuló új irányultság összefüggéseibe kell helyeznünk. A Gezi parki felkelés óta Erdoğan módszeresen kezdett bele egy paramilitáris erő kiépítésébe, kezdve az "oszmán csapatoktól" a kurd mozgalommal harcoló reakciós kurd erőkön át egészen a bűnöző világ alig álcázott figuráiig. A puccs ezeket a paramilitáris áramlatokat váratlanul korán állította próba elé. Az eredmény azt mutatja, hogy felkészítésük évei nem vesztek el. A puccsista csapatok talpasait – akiknek a puccs tervezésében nem volt semmi szerepük és nagyrészt ki voltak szolgáltatva feletteseik utasításainak – néhány helységben otromba kínzásoknak és néhány esetben lincselésnek vetették alá, és az AKP gyilkosainak kezétől pusztultak el.
Igaz, hogy az AKP tömeg nagyobb része nem mutatta a paramilitáris erők jellemzőit. De teljesen a pogromok mellett álltak, ami politikailag alapvetően reakciós jellegű volt. Véleményünk szerint a reakciós vagy fasiszta mozgalmak agymosásának alávetett tömegeket nem lehet "népnek" vagy minden további jelző nélküli "tömegeknek" tekinteni. Ez utóbbi csak akkor felvethető, ha a mozgalomban spontán elemek vannak (tekintet nélkül, hogy néhányan különféle szervezetekhez tartoznak-e). Az AKP-tömegek szigorúan fegyelmezett partizánok voltak.
Fontos megjegyeznünk, hogy az emberek a mecsetekből a vallás és a haza nevében felhívást közzétevő imámok szavára vonultak ki a cselekmények fő helyszíneire. A muszlimokat harcra hívó imámok szokatlan gyakorlata minden valószínűség szerint arra irányult, hogy jelentősen növelje a részvevők számát. Ez szintén azt mutatja, hogy a tereken lévő tömegek nem "a nép" volt, hanem egy politikai párt aktivistái. Nem lehet absztrakt módon beszélni a "népről", ha nem vesszük figyelembe a nép egyes csoportjainak jellemzőit. Nem felejthetjük el, hogy ugyanezek az emberek vették körül Erdoğant, amikor megérkezett Isztambulba a Gezi felkelés közepén, azt kiabálva, hogy "Csak szólj, és mi gyilkolunk, csak szólj, és mi meghalunk!" Ezek a szabadság esküdt ellenségei.
Egy pillanatra sem felejthetjük el, hogy az emberek nagy többsége a puccs ellen volt, még azok is, akik pedig rengeteget szenvedtek Erdoğan alatt. Ebben az értelemben a történtek ironikusan a jövőre adnak példát. A török történelemben korábban ilyen nem volt. A maga ellentmondásában ez például szolgál majd a demokráciát fegyverrel eltiprókkal szemben állók nemesebb harcának.
Kimúlt a puccs, de éljen sokáig a puccs!
A július 15-i puccs-kísérlet után történtek reakciós természete nyilvánvaló. Abban az időben, amikor ezek a sorok leírásra kerülnek (július 20.), a kormányzati emberekből és felső vezetőkből álló Nemzetbiztonsági Tanács éppen befejezte rendkívüli ülését – és részt vettek rajta a minisztertanács tagjai is – és rendkívüli intézkedésekről döntött. Az intézkedések között van a rendkívüli állapot bevezetése, jóllehet az ezt jóváhagyó döntést még nem hozták nyilvánosságra.
A rendkívüli állapot a kormánynak és különösen az elnöknek olyan széleskörű jogokat ad, hogy a közeljövőben nem lehet elképzelni semmilyen nyílt és legális ellenzéket az AKP-kormánnyal szemben. A jelenlegi alkotmány az 1980-83-as katonai kormányzás örökségeként az alapvető jogok és szabadságjogok korlátozását, sőt felfüggesztését is lehetővé teszi, kivétel ez alól csupán az élethez való jog és az ártatlanság vélelme. A rendkívüli állapotot szabályozó rész – hasonlóan az alkotmány más részeihez – úgy lett megfogalmazva, hogy a junta fejének, egyben a köztársasági elnöknek a hatalmát kiterjessze az 1982-es alkotmányozó népszavazásban. Ez Erdoğannak kedvez, és lehetőséget biztosít a végrehajtó hatalmat birtokolni még azelőtt, hogy a körülmények az alkotmány megváltoztatását lehetővé tennék. Így Erdoğan fő célja máris teljesült.
A puccs veresége olyan helyzetet teremtett, amiben az AKP és Erdoğan szabad kezet kapnak, hogy akaratukat a török népre kényszeríthessék. Miközben egy puccs kimúlt, a másik születőben van és máris rugdalódzik.
Sungur Savran a Gercek (Igazság) napilapnak és a Devrimci Marksizm(Forradalmi marxizmus) folyóiratnak az újságírója Isztambulban. Mindkettő törökül és a http://redmed.org/ weblapon jelenik meg. Ez a cikk először ahttp://redmed.org/ honlapon jelent meg 2016. július 20-án, majd angolulhttp://mrzine.monthlyreview.org/2016/savran200716.html honlapon.
Fordította: Kleinheincz Ferenc
iAz Igazság és Fejlődés Pártja, a kormánypárt nevének rövidítése.
iiAz Ergenekon ügyről lásd: https://hu.wikipedia.org/wiki/Ergenekon-%C3%BCgy